Életpályája:
Gyulai Pál (magyar irodalomtörténész) után ő az első olyan a magyar irodalmi életben, aki az irodalomkritikát hivatásának választotta.
1898-tól gyakornok a Vasárnapi Újság szerkesztőségében.
„Ember ritkán találta meg a neki való szerepet. Kiegyensúlyozott természete, mely sosem adta át magát szűkkekbű egyoldalúságnak, harmonikus lénye, mely sosem lett rabja divatoknak, kávéházi közleményeknek, párt- vagy klikk-elfogultságnak, jelszavak és elméletek terrorának [sic!], tiszta, világos értelme, mely mindig a teljes igazságot kereste, érzékenysége, mely elég rugalmas volt ahhoz, hogy különböző művészeti törekvéseket befogadjon, erkölcsi megbízhatósága, melynek számára magától értetődő volt a meggyőződéséhez való meg-nem alkuvó hűség, valósággal predesztinálta a kritikus bírói tiszteletére.”
Írásmódja egyszerű, érthető, nem volt modoros. Akkor, amikor a szecesszió és a stílusromantika hódított, ő azzal volt egyedi, hogy nem akart külön egyéniség lenni.
Schöpflin Gyula, fia így emlékezik róla:
Írásából kitűnik, hogy apja a Franklin-társulattól nem kapott sok jövedelmet, késő estig dolgozott saját írásokon és fordításokon.
A húszas évek inflációja Aladárt és feleségét is érintette, belefogtak a tőzsdézésbe, kudarcukat az is bizonyította, hogy tőzsdeügynökük öngyilkos lett.
A tőzsdézés után a Baumgartner-alapítványtól kértek segítséget. Ezután javult anyagi helyzetük. Babits 1941-ben bekövetkezett halála után Schöpflint felkérik a Baumgarten-alapítvány kurátorának.
>>„Nem írónak látszott, inkább … nyugalmazott búr ezredesnek, vagy angol őrnagy , aki éppen most meg a gyarmatokról. Egy szikár, napbarnított, keménytartású, sörtehajú, göndör öregúr…”<< (Kolozsvári Grandpierre Emil)
Szinte mindig nyakkendőt viselt, alig sportolt, napi 40 szál cigarettát elszívott, sok feketekávé és kevés alkohol jellemezte szokásait.
Hetven éves koráig nem volt komoly problémája egészségével. Fekete haja megőszült, ráncai mélyebbek lettek.
Fia szerint apja irodalmi munkásságára a sokszínűség volt jellemző. Önálló munkáit tudományos és kritikai művek alkották, valamint szépirodalmi művek, emellett írt tanulmányokat és cikkeket, bírálatokat, ismertterjesztő közleményeket, novellákat, meséket, műfordításokat, színikritikákat.
1943-ban megjelentettek a barátai egy bibliográfiai kötetet, mely körülbelül 3000 címszóból áll, de nem tartalmazott például napisajtós írásokat vagy tárcanovellákat.
Önéletrajza nem jelent meg, nem tartotta fontosnak. (Schöpflin Gy. 1994. 185-203)
Sokat emlegetett egyszerűsége abból fakadt, hogy tisztában volt vele, sok olvasót úgy lehet megtartani, ha egyszerűen fogalmaz, nem cizellál, nem bonyolítja mondanivalóját.
A Vasárnapi Újságnál így tartotta meg a vidéki olvasókat, majd ezt a szokását átvitte a Nyugathoz is.
Az irodalmi alkotásokat nem különállóan kezelte, együtt vizsgálta a korral.
Ady szakította ki a konzervatív szemléletéből, vette rá az új világnézet felé tekintésre.
„A konzervatív kritika oldaláról jött át a haladó kritika képviselői közé, sőt – Ignotus és Osvát Ernő mellett – talán a legnagyobb szerepet játszotta a haladó magyar irodalom megszervezésében is.” (Sós 1964.)
„Ő a megtestesült kritikus, a született elfogulatlanság, a kritikus, akinek a működése teremtés.”
A Nyugat nagy nemzedékei közé sorolták, mikor megemlékeztek kortársai hetvenedik születésnapján.
Munkájáért nem várt elismerést, szerényen meghúzódott a háttérben.
Bírálta a századforduló reformkori alkotóit, illetve előre tekintve figyelte és szólt kortársairól is. (Diarium 1942.)
Schöpflin Aladár saját gondolati az irodalomról:
„Szerintem az irodalom organikus valami, a nemzet életének olyan életjelensége, mint akár a politika vagy a gazdaság s ezért minden irodalmi jelenségnek megvannak, meg kell, hogy legyenek gyökerei valahol a társadalomban, amelynek az irodalom egyik megnyilatkozási formája. Ezeknek gyökereknek a megkeresése nézetem szerint előrevaló [sic!] és fontosabb feladata a kritikának, mint a hibák és erények pontos és terméketlen méricskélése.”
„Másik irányadó szempontom az írói egyéniség és műve közötti kapcsolat felkutatására való törekvés. Megkeresni a mű mögött világító emberi egyéniséget, az író élményeinek viszonyát műveihez, azt a módot, ahogyan ezek az élmények irodalommá válnak -ez talán a legérdekesebb és legizgalmasabb feladat, melyre a kritikus vállalkozik.”
„Az irodalom psychológiai [sic!] gyökerű valami és psychológiai introspekció útján érthető meg.” (Schöpflin A. 1917. 3-5)
